A cikk a 2012. októberi bukovinai utamról szól, amelyet a Nagy Háború Blogra írtam, és most egy az egyben átvettem.

 

Forrás:

http://nagyhaboru.blog.hu/2012/10/31/pecsi_19-es_honvedek_nyomaban_bukovinaban

Pécsi 19-es honvédek nyomában Bukovinában

2012.10.31. 07:12 :: Nagy Háború szerkesztőség

Hogyan vezet az út egy Steyr pisztolytól a varázslatos csengésű bukovinai Kirlibabáig? Tálosi Zoltán szekszárdi olvasónk évtizedes vágya teljesült, amikor szeptemberben ő is eljuthatott a pécsi honvédek harcainak egykori helyszínére. Az ő úti beszámolója következik.

Több mint harminc éve foglalkozom I. és II. világháborús militária gyűjtésével. Természetesen a gyűjtést az adott történelmi időszak megismerése teszi teljessé. Amennyiben van rá mód minden évben elutazunk baráti társaságban egy-egy I. vagy II. világháborús helyszínre, amely kötődik az általunk gyűjtött és kutatott időszakhoz. Az elmúlt évtizedekben főként a II. világháborús tolna megyei légieseményekkel foglalkoztam, s ennek a kutatási eredményeit publikáltam. Tíz éve fordult a figyelmem az I. világháborús események és tárgyi emlékek felé. Személyes érintettségem is van a korszakhoz dédapámon keresztül, aki tüzérként „szórta az áldást” az olasz csapatokra több isonzói csatában.

Büszke vagyok a gyűjteményemre, amelyet az elmúlt harminc év során szedegettem össze apránként, s amelyből Borbandi György barátommal 2009 áprilisában megnyitottuk a Baka múzeumot Szekszárdon. A múzeum szerencsére azóta is működik és gyarapodik rendületlenül.

Több mint 10 éve, egy azóta elhunyt szekszárdi gyűjtőtől került hozzám egy 1907M Roth Steyr öntöltő pisztoly. Aki ismeri ezt a modellt, az talán tudja is, hogy a markolat jobb oldalát rögzítő fémlapon általában szerepel azon alakulat rövidítése, amelyben a fegyver tulajdonosa szolgált. Az említett Steyr pisztolyon a „19. h.gy.e. 1.g.p.o” rövidítés volt látható.

 

A „bennfentesek” segítségével, akik már gyakorlottabbak voltak a témában, megfejtettük a jelentését, amely a pécsi 19. honvéd gyalogezred 1. géppuskás osztagát jelentette. Tulajdonképpen ettől a pillanattól kezdtem el foglalkozni ezen ezred történetének kutatásával. Hamarosan sikerült megvásárolnom az alakulat történetét bemutató, 1938-ban megjelent könyvet is egy pécsi antikváriumban.

 

Ez a könyv nyitott képzeletbeli ablakot számomra az alakulat harcainak megismerése felé. A kötet terjedelmes része foglalkozik az ezred Bukovina területén folytatott harcaival, ezen belül is a Capul hegy körüliekkel, amelyet 1916. június 26-tól 1917 júliusának utolsó napjaiig, közel 13 hónapig tartott megszállva az ezred. Miközben a könyv térképvázlatai alapján a térképen kerestem a hegyet zavarba jöttem és csak segítséggel jöttem rá, hogy az új nevet kapott, és ma már mint „Tapul Mare” lehet megtalálni.

Kutatásaim során egy internetes fórumon ismerkedtem meg Moticska Tihamérrel, akinek nagyapja, Beksits Olivér (1879-1941) a 19. honvéd gyalogezred 2. századának parancsnoka volt.

 

Tihamér hasonló módon elhívatva kutatta az ezred harctereit. Ő azonban nálam bátrabb volt, és mire megismertem, ő több alkalommal is járt a Kirlibaba településtől északra fekvő hegynél. Képes beszámolói csak fokozták bennem a vágyat, hogy ellátogassak én is az egykori harctérre.

Többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült összeszednem egy ütőképes és kíváncsi csapatot, amelyik szívesen velem jött volna. A csapatnak a szerepe többszörös. A távolság az otthonomtól mintegy 800 km, amely jelentős üzemanyagköltséget eredményez az oda-vissza úton, s természetesen a biztonság sem mellékes, amely a hegyen leselkedő veszélyek miatt szükséges.

Tavaly ősszel hívott fel Tihamér, hogy ő újra szeretné megnézni a számunkra misztikus hegyet, és szívesen venné, ha útitársául szegődnék. Természetesen kapva-kaptam az alkalmon. Immár csak az időpont kitűzése volt kérdés. Az időjárási körülményeket is figyelembe kell venni, mert nagyon fontos, hogy nappal már ne legyen nyári hőség, de éjjel még ne legyen túlságosan hideg. Utóbb elmondhatom, hogy a Kárpátokban ilyen időszakot kifogni kész szerencse, mert ilyen szinte nem létezik. Nappal a kint tartózkodásunk alatt 25-30 Celsius fok is volt, de éjszaka viszont befagytak az autó ablakai a kb. 1000 méteres magasságban, ahol állandó szállásunk volt. Az utazás időtartamát hat napra terveztük, amelyből egy-egy napot szántunk az oda és vissza útra, négyet pedig a kirándulásokra a hegyekben.

Az indulás napján, 2012. szeptember 8-án hajnali 4 órakor keltünk útra. A magyar útszakaszt, amely nagyjából 470 km volt a csengersimai határátkelőhelyig, mintegy négy és fél óra alatt tettük meg. Tivadar „nyugtatott”, hogy ne örüljek, mert, ahogy átmegyünk a határon ez a tempó a tapasztalatai alapján jelentősen csökkenni fog. Felkészített arra is, hogy az ottani állapotok nem egészen hasonlatosak az itthoniakhoz. Mindez talán azért is fontos, mert aki útra kel, fel kell, hogy készüljön arra, hogy bármerre megy azon a területen, az átlagsebesség nem lesz több 40 km/óránál. A határátkelőhelytől Kirlibabáig a 18. században alapított bányásztelepülésig tartó 300 km-es út megtétele már több mint 8 órát vett igénybe! Hozzá kell tennem, hogy útközben két hágón (pl. Radnai-hágó) is át kell kelni, ami önmagában is lassító tényező. Útközben már célunktól földrajzilag nem, de időben még nagy távolságra láttam meg a Horthy-csúcsot, amit már nagyon vártam. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk.

 

A Horthy-csúcs, vagy ahogy ma nevezik a Nagy-Pietrosz 2305 méter magas csúcsa sajnos időről-időre szégyenlősen eltűnt a felhőkben. Hiába igyekeztem elkapni a pillanatot, sajnos nem sikerült jó képet készítenem róla. A hegyet meglátva eszembe jutott az a televízióban nem régen vetített film, amely a salgótarjáni leventék 1944. január 13-án bekövetkezett szerencsétlen lavinabalesetét mutatta be, amelyben 15-en veszítették életüket.

 

A Kirlibabához való közeledésünket ilyen táblák jelezték untunkon. A táblára írt távolság 32 km itthoni utakon talán 20 perc, de a legrosszabban is 30. Itt azonban már több mint másfél órát jelentett a hátralévő útból! Ottlétünk alatt többször beszélgettünk arról, hogy mekkora teljesítmény lehetett majdnem száz évvel ezelőtt ezredeket, dandárokat, hadosztályokat teljes fegyverzettel átszállítani néhány hét alatt a bukovinairól az isonzói harctérre.

 

A Radnai-hágón álló ritka ronda, és véleményem szerint semmit ki nem fejező obeliszk előtt pózolok. Sajnos az állandósult felhőzet nem engedte meg számomra a jó fotózást.

A hágóról lejutva az Aranyos-Beszterce patak mellett haladt az utunk. Mindenfelé nomád körülmények között élő favágók táboroztak pléhlemezből, deszkából, nejlonfóliából összetákolt viskókban. Lehangoló látvány! A legdrágább fémek egyikéről elnevezett patakot alumínium sörös dobozok és pillepalackok árasztják mindenféle szeméttel egyetemben. Akarva akaratlanul ötlik fel ez a sok kellemetlen emlék, mert a hegyoldalakat beborító gyönyörű ősi fenyvesek látványa és az e közötti ellentmondás hatalmas sóhajokra késztet újra meg újra. Micsoda érték ez a táj, és mit lehetne tenni azért, hogy ne csak az odalátogatónak tűnjön fel a környezetszennyezés ilyen mértéke. Valahol már leírtam, hogy ha a pillepalackokkal lehetne valami gazdaságosat tenni, akkor biztosan meggazdagodnék!

Este hét óra felé érkeztünk meg Kirlibaba településre, ahol némi tétovázás után megtaláltuk a bekötő utat Jedul falu felé, ahol a táborozásunkat terveztük. Végállomásunk előtt azonban megálltunk a Kirlibaba és Jedul falu között nagyjából fél úton lévő magyar királyi szabadkai 6. gyalogezred 1917-ben állított emlékoszlopa mellett. Az alakulat emlékműve a 19-esek számára azért is fontos, hiszen ez a két ezred alkotta a 40. hadosztály 80. dandárát, s egymás mellett harcoltak több éven keresztül. Tihamér hat éve csak véletlenül bukkant rá, mert annyira benőtték a fenyők a Kirlibaba-patak partján emelkedő mintegy 160 cm magas sziklaképződményt, melyre állították. A romlás már az elmúlt hat évben is szemmel látható az akkori és mostani fényképeket összehasonlítva. A hét szabályos betongyűrűből és kőtalapzatból álló obeliszken az idő vasfoga már-már végzetes és komoly munkával is nehezen helyreállítható sebeket ejtett. Elhatároztuk, hogy erőnkhöz mérten megpróbáljuk, ami tőlünk telik, és felhívjuk a figyelmet erre az elfelejtett emlékműre.

 

Még az alkonyi fényben is jól kivehető, hogy a felső koszorú megrepedése miatt a víz egyre mélyebben szivárog a belsejébe, és a fagyás egyre jobban tönkre teszi a rossz minőségű beton és cement miatt, ami az építéskor rendelkezésre állt.

 Az emlékoszlop avatása és felszentelése 1917-ben.

 

Az alábbi három kép az eredeti cikkben nem szerepel

A m. kir. szabadkai 6. gyalogezred emlékoszlopa

 

Nagy felbontású szkenneléssel sikerült többé-kevésbé olvashatóvá tenni a tábla feliratát.

KIRÁLYÉRT! HAZÁÉRT!

1916-1917

TENGERKÉNT IDETÖRT IDEGEN HAD VAD ROHANÁSÁT!

BÁCSKAI HŐS HATOSOK ÉLŐ FALA TÖRTE LE ITT!

A MAGYAR KIRÁLYI SZABADKAI 6-IK HONV. GYAL. EZR.

 

 

A talapzaton még jól látható az emléktábla rögzítésére szolgáló 10x10 cm-es fatiplik helye. A tábla eltávolítása vélhetőleg a terület új urainak egyik első feladata lehetett. A szilánkjai minden bizonnyal ma is ott hevernek az emlékmű körüli vastag fenyőtű réteg alatt, vagy a patakmeder kövei között. Nagyon jól kivehető az is, hogy a kifaragott kövek közé folyt víz a fagy hatására milyen pusztítást okozott. Szinte bármelyik kődarabot ki lehet emelni a talapzatból erőlködés nélkül.

 

Jól látható a sürgős beavatkozás szükségessége, mert a felállításának századik évfordulója már csak karnyújtásnyira van, és jó lenne, ha nem abból az alkalomból omolna búcsúzóul a patakba!

Tovább kellett indulnunk Jedulba, mert ekkorra már lenyugvóban volt a nap. Mi fél 8-ra érkeztünk a szálláshelyünkre, viszont az ottani időszámítás szerint már fél 9 volt. Tivadar ismerősei szeretettel fogadtak bennünket, és késő estig folyt a beszélgetés 3-4 nyelv keverékén, valamint kézzel-lábbal. Még egy kupica pálinkát is hajlandó voltam vendéglátóink kedvéért lehajtani, de a következő napokban erre többet már nem sikerült rábeszélniük.

A helyiek a románt és az oroszt beszélik leginkább, mivel Ukrajna csak néhány kilométerre van innen. A fiatalok azonban már tudnak angolul, sőt olaszul is, mert sokan próbáltak már Olaszországban szerencsét közülük. Mivel itt a távolról jövő vendég ritkának számít, csak nehezen sikerült nyugovóra térnünk.

Másnap reggel már kora hajnalban kint voltam az udvaron, mert az előző szürkületben már nem volt erőm a völgy szépségében gyönyörködni. A napfelkelte kint ért és láttam amint a nap sugarai lassan kúsznak le a Capult tőlünk eltakaró 1417-es magassági pont oldalán.

 

Rövidesen megjelent a szomszéd is a „mukáival”, ahogy ott a teheneket hívják. Négy-öt muka már szerény megélhetést, de meglehetősen sok munkát biztosít tulajdonosainak. A muka tudja, hogy hova kell mennie, és haza is gyalogol az est közeledtével, azonban a gazda kikíséri őket, hogy bezárja a karámot, nehogy idő előtt hazakujtorogjanak. Vélhetőleg így megy már száz évnél régebb óta.

 

A fenti képen látható hídról a Kirlibaba-patakot is lefotóztam. A képen szerencsémre nem látszik, de a pillepalack itt is szinte méterenként előfordul. Pár nappal később egy helyen, véleményem szerint egy kis-teherautónyi volt belőle a partra és a mederbe borítva. A Kirlibaba-patak a folyás irányában fotózva.

 

A négy nap programját reggel osztottuk el. Az első napra célként a hajnalban lefotózott 1417-es magassági pont megmászását tűztem ki. A hegy lábánál látható lankás emelkedő megtévesztő, mert az 1000 méteres tengerszint feletti magasság, ahonnan indultam, nem tűnt soknak. A nagy hévvel való indulásom hamar lefékeződött. A hegyoldal a harmadától meredekebbé válik és a sűrű növényzet miatt nehezen járható. Én, tekintettel arra, hogy az egykori védelmi állás részeit megtaláljam, nem az ösvényen, hanem egy járatlan bozóton át egy keleti irányban kitüremkedő kis gerinc vonalát követve választottam ki utamat. Ösztöneim nem csaltak, mert már az emelkedő elején találtam az eróziótól betemetett futóárkokat, megfigyelő- és géppuskaállásokat. Ezekre szakaszosan újra és újra rábukkantam a növényzet között felfelé kapaszkodva. Az első, viszonylag komolynak tűnő, korábban vélhetőleg faépítménnyel is ellátott fedezékre kb. 1200 méteres magasságban találtam. Itt ledobtam a hátizsákom, mert óvatosságból a kelleténél sokkal több élelmiszert cipeltem magammal, valamint 4 liternyi ásványvizet, melyből három el is fogyott a túra végére.

 

Kihasználtam a kis pihenőt, és fotóztam pár kockát. A fedezék bejáratát egy vihar által kettétört fenyő őrizte. A háttérben lenn Jedul házacskái már csak aprócska pontok.

 

 

Tovább kapaszkodva értem el az 1417-es magassági pont előtt a kettős sziklakúpot, amelytől az még kb. 200-300 méterre volt. Azonban addigra a 30 fokos hőség annyira kivette az erőmet, hogy úgy döntöttem ez a mai nap programjába már nem fér bele.

 

A csúcsra leülve elém tárult teljes szélességében a Kirlibaba-patak völgyének gyönyörű panorámája. Sajnos a fotómasinám minősége nem adja vissza azt a szépséget, melyet egyszerre láttam és a zsigereimet bizseregve éreztem.

 

 

A második nap délelőttjére egy kisebb kirándulást terveztünk, melyen már Tihamér is elkísért. A Kirlibaba-patak keleti partján, a Tatarka-patak betorkolásától északra lévő alacsonyabb hátakat jártuk be. Ezen a területen viszonylag kevés állást és futóárkot találtunk. Igazi célunk délutánra volt kitűzve. A 6. gyalogezred emlékoszlopának állapotát szerettük volna nagyon tüzetesen ellenőrizni, illetve a lehetőség szerinti legpontosabb méreteket felvenni. 16 óra tájban kezdtük meg a felmérést. Első lépésként a szobor közvetlen környezetében eltávolítottuk a fenyőcsemetéket, amelyek az emlékmű talapzatába eresztették gyökereiket. A munka végére egészen jó kis rálátásunk alakult ki az emlékműre. Felvettük a pontos méreteket, illetve részletfotókat készítettünk az obeliszk egyes részeinek állapotáról. A kőműves és kőfaragó szakmában nem éppen otthonosan mozgó személyként egyáltalán nem volt ötletünk, hogy ez az állapot visszafordítható-e egyáltalán. Azt viszont elhatároztuk, hogy minden követ megmozgatunk – s ez legyen képletesesen és szó szerint is értve – az emlékmű megmentéséhez.

 

 

 

A takarításnak meglepően látványos az eredménye. Sajnos az is látszik, hogy a talapzat csak torzója az egykoriénak.

Harmadik napi programunk volt az expedíciónk tulajdonképpeni fő programja, s egyben a legnehezebb is, a Capul csúcsának megmászása. Terveink szerint az 1417-est magába foglaló hegygerincen végig megyünk északról déli irányban, majd a magaslati pontot elérve nyugatra fordulunk a magaslati pontot a Capullal összekötő gerincre. Először körbejárjuk az Iker-kúpot, majd átkelünk a Capulra az Ikerkúpot összekötő rövid és homorú gerincszakaszon.

 Az egykori csatatértér térképe a tizenkilencesek emlékalbumában a Cibó- és a Kirlibaba-patak közötti területen

A reggeli fél kilences induláshoz egészen jól tudtuk tartani magunkat. Az első 1-1,5 kilométerünket a patak menti murvás úton tettük meg, hogy elérjük a magaslati ponttól északra húzódó nyúlvány vonulatát. Ez volt utunk legkönnyebb szakasza, de egyben jó bemelegítés volt a mászás megkezdése előtt. A nyúlvány északi részéhez érve láttuk, hogy a túra megkezdése nem is olyan egyszerű, mert a hegyoldalt gyakorlatilag bekerítik a karámmal körülzárt legelők, valamint a patakon való átkelés is csak a házakhoz közvetlenül bevezető hidakon lehetséges. Szerencsénkre hangos kiáltással integetett felénk Tihamér egyik korábbi ismerőse, akivel az első este, megérkezésünkkor találkoztunk már, és készséggel megengedte nekünk, hogy átvágjunk a háza udvarán, és a hozzá tartozó bekerített területen. A reggeli felhős idő naposra váltott, és egyre melegebben sütött ránk a hol 30, hol 45 fokos emelkedőn. Szerencsére mintegy 100-150 méteres kapaszkodás után elértük a fenyvest, amely befedte az egész hegyoldalt, és hűsítőleg óvott minket. A hegy Capul felöli oldala sok meglepetést tartogatott. Számtalan futóárkot és beásott állást sikerült találnunk. A gerinc vonalát követve, az attól nyugatra eső oldalon kaptattunk az egykori állások nyomán.

 

Úgy vélem, hogy sikerült meglelnünk egy, a tizenkilences könyvben lévő fotón látható parancsnoki állást is. Sajnos a fölé emelt fa épületnek már nyoma sem látszott, ezért bizonytalanságban maradtunk.

 

A futóárok vonalát követve jutottunk el az 1417-es pont előtti tisztásra, ahonnan elém tárult a Capul és a hozzá tartózó csúcsok panorámája. Ezernyi gondolatot ébresztett a látvány, a fenyves illata, és azoknak a történeteknek az emléke, amelyeket a hegyről olvastam. Mivel ezt az utat már több mint tíz éve terveztem, valójában nem is lehet leírni, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem.

Az 1417-es magassági pont sziklaormát elérve láttuk meg azt, amit az orosz támadók akkor nem láthattak, hogy sajtszerűen szét van szabdalva fedezékekkel, és miniatűr kavernákkal. Ezek azonban legfeljebb 2x2 méteresek, ellentétben azokkal, amelyeket Szlovéniában az Isonzó feletti hegyekben láttunk.

 

 

Az 1417-estől már csak 10-15 percnyi kapaszkodásra volt szükségünk és elértük a Iker-kúpot, amely valójában egy fűvel borított dimbes-dombos fennsík, s amelyből két egymástól viszonylag jól elválasztható szürkésfehér sziklacsoport emelkedik ki, amelyek a névadójává váltak. Természetesen mindenütt futóárkok és fedezékek szabdalták össze a területet. Arra, hogy ezeket bejárjuk és feltérképezzük már nem volt lehetőségünk, mert 14 óra felé járt az idő. Tihamér úgy döntött, hogy ereje fogytán ő pihen, és a maradék energiáját a visszaútra fogja tartogatni, mert bizony 600 méternyi szintkülönbség megtétele várt ránk lefelé.

A Capul sziklatömbökkel körbeölelt fennsíkja már csak pár száz méterre volt tőlünk. Feltárult a 19-esek által védett egykori hegy teljes panorámával. Balról jobbra az egykori 19-es elnevezések szerint a Capul, a Névtelen-hát és a Sziklás-kúp. A fotó előterében látható cikcakkos árok egykor géppuskákat rejtett. Attól jobbra kissé lejjebb látható futóárkokban a 19. gyalogezred 9. századának voltak az előretolt állásai.

 

A Capul fennsíkja a Cibó-patak felöli, azaz a nyugati oldalon egy lankás mező, mely egyáltalán nem emlékeztet arra, hogy itt valaha egy véres csatamező lehetett.

 

Az északnyugati oldalán azonban már szanaszét szabdalják a futóárkok, fedezékek és a tüzérségi lövedékek becsapódásakor keletkezett kráterek.

 

A névtelen hátat jobban megfigyelve láthatjuk, hogy az orosz tüzérség maradandó nyomott hagyott a tájon, melynek eltűnése évszázadokig is eltarthat. A hát két oldalán sok száz gránát becsapódásának nyoma számolható meg a mai napig.

 

 

Sajnos mintegy fél órányi időm volt arra, hogy gyönyörködjek a tájban, és magamba szívjam a látványt, amelyre már több mint egy évtizede szomjaztam. Vissza kellett indulnom, mert a hazaút nagyon meredeken ereszkedő és fárasztó volt még előttünk. Azért még az utolsó körültekintéskor megláttam egy magányos sziklát, melyet – a magasztos pillanatban talán pontatlanul ugyan – elkereszteltem „Ingó sziklának”.

 

Már lefelé tartva vettem észre egy érdekes kőalakzatot, mely az egyiptomi szfinxre emlékeztetett. Talán ő volt a sziklák valódi őre, aki megakadályozta az oroszok betörését a 19-es állásokba?

 

Az Iker-kúphoz közeledve vettem észre, hogy Tihamér kibontotta a magyar zászlót, és a nyugati szélben felvonta egy teleszkópos zászlórúdra. Azt hiszem kettőnk szerencséje valószínűleg, hogy a helyiek nem látták meg, hogy rövid időre is, de majdnem 100 év után ismételten „magyar csapatok” foglalták el a hegycsúcsot.

 

A lefelé vezető út mintegy két órát vett igénybe, és rendkívül fárasztó volt. A magammal hozott három liter víz sajnos kevés volt és az ajkam annyira kiszáradt, hogy a hazaérkezésünket követően még egy hétig ez is emlékeztetett kirándulásunkra. Az utolsó, azaz a negyedik nap már csak a csomagolásról és a búcsúról szólt. Sok kedves helyi ismerősre tettünk szert, ami Tihamér nyílt és barátságos természetének volt leginkább köszönhető.

A hazafelé vezető út tulajdonképpen az idevezető út tükörképe volt, mely az alig karbantartott utakon hosszadalmas volt az országhatárig, majd azt követően már nemsokára az autópályán száguldottunk hazafelé kettős érzésekkel a szívünkben, amelyben benne volt a hazatérés öröme, de a szomorúság is, hogy el kellett hagynunk ezt a csodálatos vidéket.

Néhány 19-es emlék a Baka múzeum weboldaláról:

 Szomorú hír a Capulról

 

A m. kir. Pécsi 19. gyalogezred tábori újsága a „Fokos”

 

A m. kir. Pécsi 19. gyalogezred egyik sapkajelvény típusa

 

Bodó János őrmester személyi azonosítója a szekszárdi Baka múzeum gyűjteményében

 A 19-esek egy szakasza ismeretlen helyszínen. Ki tudja mi lett velük…

 

Oldal: Pécsi 19-es honvédek nyomában Bukovinában
Szekszárdi Baka múzeum honlapja - © 2008 - 2024 - bakamuzeum.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat